A fajta kialakulása

Érthetô hát, miért próbálkoztak a vadôrök (Gamekeepers) olyan kutyafajta kitenyésztésével, amely veszélyes munkájuk során képes megvédeni ôket. Olyan kutyákra vágytak, amely csöndben, akár órákig is mozdulatlanul lapul rejtekhelyén, majd gazdája parancsára azonnal a vadorzóra (poacher) rohan és hatalmas erejével földhöz szegezi azt, esélyt sem hagyva támadásra vagy menekülésre. Elôször a szarvasok vadászatának mesterével, az ír farkas ebbel próbálkoztak, ez azonban gyengécskének bizonyult egy felfegyverzett vadorzó elfogásához, és a kellô határozottság is hiányzott belôle. Próbálkoztak a masztiffal, „aki” viszont hatalmas termete miatt kevésbé volt hatékony a menekülô bûnözôk üldözésében. A korabeli bulldog nagyobb termetû változatának alkalmazásával is próbálkoztak, de ez a kutya akkori formájában túlságosan nyugtalannak, makacsnak és kezelhetetlennek bizonyult.

Jó lenne tudni, kinek támadt végül az a nagyszerû ötlete, hogy a két fajtát keresztezzék egymással, mindenesetre megindult egy olyan kutya kitenyésztése, amely ötvözi a masztiff nyugodtabb, csöndesebb természetét a bulldog robbanékonyságával, fürgeségével, s mely így lehetôvé teszi a vadorzók tetten érését. Ez a kísérlet meghozta a várva-várt eredményt: a vadôrök tökéletes segítôjeként „megalkotott” kutya nagy, de nem lassú, akinek nem jelentett gondot a menekülô vadorzó beérése, ugyanakkor bôséges erôtartalékkal rendelkezett akár a legerôsebb ember feldöntéséhez és fogva tartásához. Fontos, hogy az új „fajta” kellôen higgadt természetû volt: nem „gurult be” és nem tépte szét a lefogott személyt, még akkor sem, ha az határozottan ellenállt, sôt esetleg meg is sebesítette a négylábú vadôrt. Akkoriban a bíróság elé állított bûnözônek minden esélye megvolt a halálos ítéletre, így elképzelhetô, milyen vehemenciával védekezett az erdôkerülôvel szemben és küzdött szabadságáért az ôt fogva tartó kutyával.

Az új típusú kutyák gyorsan elterjedtek ebben a feladatkörben, s félelmetes hírük mindenhová eljutott. A vadorzók valósággal rettegtek tôlük, mint ahogyan arról Richard Jeffries is beszámol „The Gamekeeper at Home” (1879) címû könyvében: „… ha szembekerültek a vadôrrel, igyekeztek elôször a kutyáját lelôni.” Egy másik anekdota szerint „… a környék összes csirkefogója tudta, hogy ha beteszik a lábukat a birtokra, Growler észrevétlenül ott terem… a hátuk mögött, ledönti ôket a lábukról, és lefogva tartja ôket egészen addig, amíg a vadôr oda nem ér.”

Ilyen körülmények között minden vadorzó meggondolta, hol próbáljon meg tôrt vagy hurkot vetni a nyulaknak, ôzeknek.

A fajta elsô írásos említése a francia Buffon nevéhez fûzôdik: 1791-ben megjelent „Természetrajz” címû könyvében már beszámol a bulldog és masztiff keresztezésekbôl származó kutyákról, „nehéz bulldognak” nevezve ôket. Korának egyik leghíresebb kutyaszakértôje, Stonehenge arról írt 1859-ben, hogy a korábbi idôkben különbözô mértékben keresztezték a két fajtát, ez tulajdonképpen nem más, mint a mészároskutya „visszaszármaztatása” volt az ôstípushoz.

Vannak azonban más vélemények is a fajta származásával kapcsolatban: Clifford L. Hubbard például arra emlékeztet, hogy éppen a bullmasztiff egyik ôseként számon tartott ancient bulldog kialakulásában játszottak szerepet a kisebb testû és fürgébb masztiffok, még a IX–X. század környékén. Ezek képesek voltak ellátni a masztiff feladatkörét, így a marhák lefogását is. Hubbard szerint ezektôl a kutyákból származik a ma ismert fajta; ám a történelmi és természettudományi munkák alapján valószínûbbnek látszik a korábban ismertetett vélemény. Ezek határozottan azt mutatják, hogy a fajta a masztiff és a bulldog XVIII–XIX. századi keresztezésébôl származik, a csaknem ezer évvel ezelôtti kisebb testû masztifftól viszont nem mutatható ki nyolcszáz éves folytonosság a bullmasztiffig.

Érdekesség: Dr. Sydney Turner a „Stock-keeper” címû újság 1887. április 29-i számában a következôket írta: „Mr. Sanderson, aki sok évig az ‘ôfelsége Indiai Elefántjaiért Felelôs Kormányzati Hivatalnak’ volt az igazgatója, bullmasztiffokat használt leopárdok és medvék, sôt a kisebb elefántok vadászata során is. Két kisebb kutyája felzavarta a vadat, majd a négy erôseb, nagyobb kutya lefogta azt.” Ez a nagyvadászat klasszikus, középkori módja, melyet a lôfegyverek elterjedése elôtt alkalmaztak Európa-szerte, s roppant hasonlót mûvelnek még ma is Argentínában.

Létezik egy roppant fontos, mindenképpen tisztázandó kérdés: ha a bullmasztiff eredetileg – sarkosan fogalmazva – emberek megtámadására lett kitenyésztve, hogyan tartható felelôsséggel a mai világban? A válasz éppen eredeti hivatásában, már a kezdet kezdetén megtalálható: a vadôrök ugyanis roppant nagy hangsúlyt fektettek kutyáik idegrendszeri stabilitására, melynek következtében azok a legforróbb pillanatokban is képesek voltak nyugodtak maradni, és engedelmeskedni gazdájuk parancsának. Sokszor kellett önállóan, utasítás nélkül cselekedniük, talán éppen magatehetetlen, sebesült vagy eszméletlen gazdájuk segítségére sietniük, ugyanakkor alapos ok nélkül sohasem támadtak. Ez a kiegyensúlyozott idegrendszer és az alapvetôen nyugodt vérmérséklet teszi képessé a fajtát arra, hogy napjainkban remekül megállja a helyét – ôrként és társként egyaránt. Stonehenge írta: „Nincs a különbözô fajtáknak keresztezésébôl származó még egy olyan kutya, amely ennyi erôt és elszántságot mutatna… (ugyanakkor) sokan meglepôdnek, amikor látják, milyen fegyelmezettek a ‘vadôrök kutyái’ még akkor is, ha provokálják ôket.” (Dogs of the British Islands – 1878). Ez a bullmasztiff egyik legtökéletesebb jellemzése, amit valaha olvastam.

Igen sokoldalú fajta: noha kezdetben elsôsorban nagyszerû fizikumuk és védôkutya-jellemük miatt tartották ôket, igen jó nyomkövetôk is voltak. Teljesítményük a régi feljegyzések szerint megközelítette a vérebekét, amire a menekülô vagy elrejtôzô vadorzók felderítésénél szükség is volt: „Ismertem bulldogok és masztiffok keresztezésébôl származó olyan kutyákat, amelyek ugyanolyan kitûnô szimattal követték a szagnyomot, mint a Bloodhound.” (W. Hutchinson tábornok – Dog Breaking, 1885). A tábornok egyébként is nagy rajongója volt a fajtának: „…félelmet keltô megjelenésével, elképesztô erejével és elszántságával jobban megvédi a reá bízott értékeket, mint egy tucat ember.” Az ôsbullmasztiff tehát egy hihetetlenül robusztus, mégis mozgékony, könnyen képezhetô, engedelmes kutya volt, amely gazdája parancsára – vészhelyzetben önállóan is – azonnal támadott és mindenáron megvédte annak életét. Mivel feladata rendkívül veszélyes volt, a fajta kitenyésztésébe csak a legjobb fizikumú és idegrendszerû egyedeket vették be. Feltétel volt még a sötét szín, mivel a vadorzókat jellemzôen éjszakai ténykedésük közben kellett tetten érni és elfogni, így egészen századunk elsô évtizedéig szinte kizárólag csíkos egyedek léteztek.

Azok a kísérletek, tenyésztôi próbálkozások, melyek végül a mai nagyszerû kutyák kialakulásához vezettek, az irántuk rajongók legnagyobb szerencséjére már rögtön a folyamat kezdetén remek eredményeket hoztak: a kitûzött eszmény gyors elérését, az eredeti célra való tökéletes megfelelést. A bullmasztiff kitenyésztôinek érthetô okokból másodlagos szempont volt vérvonalak kialakítása, és sokkal inkább foglalkoztatta ôket a kutya teljesítôképessége. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a vadôrök számára egy jó kutya életfontosságú volt, ámbár hamar kiderült, hogy ezeket a kutyákat jól el lehet adni – hiszen kiváló ôrkutyára másnak is szüksége volt. „A keresztezés révén kialakult fajták közül a bullmasztiff a legjobb ôrkutya” – írta Robert Leighon, a század elsô évtizedeinek legelismertebb szakírója „The Complete Book of the Dog” (1922) címû könyvében.

Ahogyan a marhahajcsárok és mészárosok bikahecceken mérték össze kutyáik képességeit, úgy a vadôrök a római gladiátorjátékokra emlékeztetô, bár azoknál jóval kevésbé véres, sôt gyakorlatilag veszélytelen viadalokat rendeztek. Egy bunkóval, szögek nélküli buzogánnyal vagy nagy fakalapáccsal felfegyverzett ember fogadásból kiállhatott a szájkosárral felszerelt kutya ellen, és megpróbálta elkerülni, hogy a bullmasztiff a földre teperje. A fennmaradt történetekbôl az derül ki, hogy egy jó kutya ellen senki, még a legerôsebb ember sem tudott talpon maradni! A „The British Field Sports” c. folyóirat 1901. augusztus 20-i számában beszámol arról, hogy a londoni Crystal Palace termeiben rendezett hagyományos kutyakiállításon Mr. Burton, a híres Burtonwood Kennel (Nottingham) tulajdonosa egy rendkívül érdekes bemutatót tartott: egy fontot ajánlott fel annak, aki képes elmenekülni szájkosárral ellátott kutyája elôl. Egy a kutyákat jól ismerô nézô vállalta a megmérettetést, és jelentôs elônnyel indult, ám a bullmasztiff hamar utolérte, és azonnal a földre döntötte. Az ember bátran védekezett, de a kutya szemernyi esélyt sem hagyott neki. A vállalkozó szellemû versenyzô még kétszer próbálkozott, de mindig a földre leteperve végezte, s végül Mr. Burton szabadította ki szorult helyzetébôl.

A századforduló elôtti idôszak tenyésztôi, a fajta létrehozóihoz, a vadôrökhöz hasonlóan még vérbeli munkakutyákat tartottak, és eszük ágában sem volt kiállítási szempontok alapján megválogatni tenyészegyedeiket. Mindazonáltal megkezdôdött a bullmasztiffok kiállításokon való bemutatása, s a fajtát egyre szélesebb körben megismerték. Elôször a híres 1871-es londoni show-n indítottak külön kategóriát „udvarok, más néven vadôrök éjjeli kutyája” névvel, bár ekkor még csak hat kutyát neveztek. A következô években egyre nôtt az indulók száma, s ezzel párhuzamosan nôtt a fajta iránti érdeklôdés. 1900-ban például a Brit Hadügyminisztérium megbízásából egy ôrnagy is szemügyre vette a fajta egyik seregszemléjét, hogy megvizsgálja a bullmasztiff esetleges hadi alkalmazásának lehetôségét.